Ha a 17. század egy csempe lenne, biztosan kézzel festett kék-fehér fajanszlap volna, rajta egy tengerész, aki vitorlát bont. Ebben a korban a csempe még a gazdagság és a távoli világok jelképe volt. A műhelyekben mester és inas együtt dolgozott, minden darabban ott volt a kéz nyoma. A színek mélyek, a formák szabálytalanok voltak – mint maga az élet.

Ahogy Európa városai gyarapodtak, a csempe is kilépett a kastélyok falai közül. A 18. század polgári házainak konyháiban és előtereiben megjelentek a díszes lapok. A portugál azulejók egész épülethomlokzatokat borítottak be, mesélve hajókról, királyokról és legendákról.

Aztán jött a 19. század, a gépek és gőz korának zaja. A csempe ekkor lett tömegtermék – de nem veszítette el báját. Az ipari forradalom új anyagokat hozott: préselt agyag, mázas kőporcelán, cementlap. A minták ismétlődtek, de a színek sosem voltak unalmasak. A városokban burkolni kezdtek mindent: fürdőt, iskolát, aluljárót, templomot. A csempe a tisztaság és a modernség jelképe lett.

A 20. század elején a Bauhaus hirdette: „A forma kövesse a funkciót.” A csempe ettől kezdve már nem csak dísz volt, hanem építőelem. A porcelánlap feltalálása forradalmasította a tartósságot.

A második világháború után az újjáépülő városokban újra milliószámra égették a lapokat. Az olasz és spanyol mesterek új színekkel és formákkal kísérleteztek. A hetvenes évek hozták a mázas gres korszakát, a nyolcvanasok a számítógépes mintázást. A 21. század elejére a csempe már művészet és technológia találkozása lett. A digitális nyomtatás fotóminőségű felületeket alkotott. A gyártás precíz, környezetkímélő és energiahatékony lett. A modern csempegyárakban robotkarok rendezik a lapokat – mint valami kerámiabalett.

Ma a csempe utánozhat fát, márványt, betont, vagy akár textilt is, de az alapja – az agyag, a tűz és a víz – ugyanaz, mint négy évszázada. A 17. század mestere, ha ma belépne egy olasz gyárba, talán nem hinné el, amit lát, mégis, felismerné a célját: a szépség keresését, amely túléli az időt.

Mert a csempe története nemcsak technikai fejlődés, hanem emberi vágy a maradandóságra, és minden lapban ott rejtőzik a múlt egy darabja – csak más színekben, más ritmusban.