A csempegyártás eredete az ókorba nyúlik vissza, és hosszú évszázadokon keresztül fejlődött, egészen a 17. század végéig. Már Mezopotámiában és Egyiptomban is előállítottak égetett agyaglapokat, amelyeket főként templomok és paloták falainak díszítésére alkalmaztak. A sumérok különösen híresek voltak színes mázas tégláikról, amelyek a vallási épületek külső falait díszítették. Egyiptomban nagy becsben állt a kékeszöld máz, amely az istenekhez és a túlvilághoz kapcsolódott. A görögök és rómaiak továbbfejlesztették a kerámiamesterséget: a csempéket és apróbb kőlapokat mozaikokhoz használták, amelyek díszítették a padlókat és fürdőket. A római mozaikok egyszerre voltak esztétikusak és rendkívül tartósak.

A Nyugatrómai Birodalom hanyatlása után Európában visszaesett a csempegyártás, ugyanakkor az iszlám világban virágzásnak indult. A 7. századtól kezdve a közel-keleti mesterek magas színvonalon állították elő az élénk színekkel és bonyolult geometrikus mintákkal díszített mázas lapokat. A mecsetek és paloták falait kék, zöld és fehér csempék borították, amelyek az iszlám művészet jellegzetes ornamentikáját tükrözték. A 9–10. században Perzsiában és Közép-Ázsiában a csempeművészet rendkívül fejletté vált, majd a mórok közvetítésével jutott el Spanyolországba. Az Ibériai-félszigeten az azulejo technika vált meghatározóvá, amely később a spanyol és portugál építészet egyik legfontosabb díszítőeleme lett.

A 13. századtól Nyugat-Európában is újjáéledt a csempekészítés, amit részben a keresztes hadjáratok során átvett keleti hatások ösztönöztek. Az itáliai reneszánsz idején új fénykor kezdődött: Umbria és Toscana vált a kerámiakészítés központjává. Ekkor terjedt el széles körben a majolika technika, amely fényes színeivel és gazdag díszítésével uralta a korszak ízlését. Ezeken a lapokon gyakran ábrázoltak növényindákat, mitológiai figurákat és jeleneteket, amelyek a reneszánsz eszméit tükrözték.

A Németalföldön a 16–17. században született meg a delfti csempe hagyománya. A holland mesterek kezdetben a kínai porcelánok motívumait követték, de hamar sajátos stílust alakítottak ki, amely gyorsan elterjedt Európa-szerte. A delfti kék-fehér lapok nagy népszerűségnek örvendtek, és számos helyen utánzásra találtak. A 17. században a csempe egyre inkább gyakorlati funkciókat is betöltött: megjelent a padlók, kályhák és kandallók burkolásában. Közép-Európában a kályhacsempék váltak nélkülözhetetlenné, amelyeket domborműves díszítéssel láttak el, így a használati tárgyak művészi értékkel gazdagodtak.

A 17. század végére a csempegyártás Európa-szerte ipari méreteket öltött, bár a kézműves jelleg továbbra is megmaradt, mivel sok darabot kézzel festettek. A fejlődő technológiák új lehetőségeket biztosítottak: változatos színek, formák és minták jelentek meg, amelyek egyre inkább a tehetősebb otthonok elengedhetetlen részévé tették a csempét. Ez a korszak megvetette a modern csempegyártás alapjait, amelyekre a 18. században újabb fejlődési hullám épült.